Én azt hittem, pusztán arról van szó, hogy imádok focizni. Imádom a szépségét és a gyötrelmét is. Aztán Sámli egy napon kifejtette, hogy azért szeret velünk játszani, mert az egész heti irdatlan sok hajtás után a meccsen, abban a 40 percben az agya kikapcsol, és megszűnik a külvilág. Ez így is van. Még - példának okáért - a Vidi idei kupadöntőjén (a kupadöntőn! halló?) is bevillant párszor S. egy-egy pillanatra a stadionban (fel voltam háborodva); a pályán ilyesmi (bármi) soha nem fordulhatna elő. Se hall, se lát állapot, nincs más, csak mi a pályán, a Curmi-kötelék tagjai, ahová 12 év után is óriási öröm tartozni. Amit a viharvert ég alatt beleadtunk egymásért ma este is, azt nem lehet megszokni. Kit bánt a vereség, ha egy sokkal jobb ellenfél gratulál hozzá, és sérült csapattársaitok ölelgetnek-lapogatnak benneteket utána? Ezt nem lehet pontban kifejezni, és gólkülönbsége sincsen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése