saharazada

  – Láthatod, hogy boldogságomhoz voltaképpen semmi sem hiányzott: de ha hiányzik, se bántam volna, mert sohasem képzeltem úgy, hogy az ember merő boldogságra születik. Az utolsó negyedórában éjfél előtt, amikor alkalmazottaimat már hazaengedtem, gyakran sétálgattam fel-alá üzletemben: ilyenkor kétségbeesést és szorongást éreztem. Érzésem okát nem tudtam pontosabban meghatározni, de egyre elviselhetetlenebbnek tűnt. Éveim ijesztő gyorsasággal peregtek, és az óra járt. Ebből nem életem pergése ijesztett; az ijesztett, hogy így élek, amíg az óra jár. Amikor az egyik aranyműves barátom fiát, aki zanzibári alattvaló volt, katonának hívta be a szultán, irigység fogott el. Nem azt irigyeltem, hogy kalandokban lesz része; nem kalandokra vágytam. Azt gondoltam: no lám, ez születése óta aranyművesnek készült, de most egyszerre kitanulja a katonaságot, és kiváló lovas lesz vagy közepes strázsamester; egyszeriben új életet kezd.
        – Lassanként megértettem, mi a bajom. Apám és én, csakúgy, mint a fiam is, túlságosan beleszülettünk egy bizonyos életbe és annak rendjébe. Foglalkozásunkat, barátainkat, időtöltésünket, örömeinket, mindent-mindent készen kaptunk. Voltaképpen úgy éltem, mint a búzaszem, melyet a paraszt egy bizonyos helyen elvetett: nincs többre módja, mint hogy kinőjön azon az egy helyen, és várja, amíg lekaszálják.
        – Egy tengerészkapitány barátomnak elpanaszoltam keservemet. Azt válaszolta, hogy noha a maga részéről kedveli foglalkozását, az Indiai-óceán viharaiban vagy ha poshadt kikötők előtt rostokol, gyakran irigységgel gondolt reám, nyugodt életemre, szép családomra, felbecsülhetetlen boldogságomra. Azt mondta: szívesen cserélne velem, és örülhetek, hogy nem az ő bőrébe születtem: de hát ilyen az ember; aki a szárazföldön él, a tenger után sóvárog, aki a tengert járja, szárazföldi élet után áhítozik. Arra intett, ne lázadozzam Allah akarata ellen; majd igen szívélyes szavakkal meghívott hajójára, hosszú, többhónapos utazásra, mely minden bizonnyal megnyugtatja idegeimet.
        – Azt feleltem, hogy félreért. Ha én születek az ő helyére, ugyanolyan boldogtalannak érezném magamat, mint így. Az segítene rajtam, ha cserélhetnék vele, ő átvenné üzletemet, én pedig elmennék hajójára kapitánynak. De én nem értek a hajózáshoz, ő a fűszerek eladásához; ezenkívül családi, társadalmi és egyéb kötelezettségeim is lehetetlenné teszik, hogy szabaduljak attól, amibe beleszülettem. Nem lázadozom Allah akarata ellen, sőt ellenkezőleg: bizonyosra veszem, hogy Allah sokféle életet rendelt minden egyes embernek egyetlen életében; de a világ úgy rendezkedett be, hogy csak egyfajta életet élhessünk. Miután ezt mondtam, barátom elszomorodott, aggodalmas szemmel kezdett méregetni, és fejcsóválva távozott. Leültem a tengerpartra, és töprengtem, vajon én vesztettem el józan eszemet, avagy ez a világ él nyomorúságban, tehetetlenül, akarat és szabadság híján?

(Faludy György: Pokolbéli víg napjaim)