hurlyburly

Phil: A képembe vágta, hogy felfordul tőled a gyomra.
Eddie: Akkor baszódjon meg!
(Hurlyburly)

Úgy rémlik, régebben elég izgága gyerek voltam, ma már ritkábban kapom fel a vizet, az empátiám a társas kapcsolatokban mint valami hatalmas vízfej dagadozik. Tudom is nagyjából, hogy miért alakult így: ha te éltél volna együtt egy se kép, se hang temperamentummal bíró latin-amerikai lánnyal, te is tudnád. Amikor belefáradtam a kikényszerített üvöltözésekbe, amikor felfogtam, hogy az érveknek ilyenkor helye nincs, mert meg sem hallja, amit nem üvöltve mondok, akkor rájöttem, hogy a nyugalmam megőrzése a  legjobb módja annak, hogy cserébe az agyára menjek. Aláírom, ez a praktika csak J.-re vonatkozott, de aztán elkezdett kokettálni túlburjánzó empátiámmal (ami viszont nem tudom, mitől indult így meg), és együtt újabb területeket hódítottak meg. Nem hívott fel a haver, pedig úgy volt, hogy mentek? Hát megesett, én is mondtam már be sunyin az unalmast, és tudom, hogy nem rosszindulatból. Nagy a kuss Londonban? Ó, hiszen annyira elfoglalt, biztos még az hiányzik neki, hogy a távolból szűköljek neki. Szóval nincs felesleges patália, de azért gyülemlenek a kérdőjelek, amíg csak nem lesz belőlük túl sok.

Majdnem minden emberi sérelem valamiféle visszautasításban rejlik: visszautasított kérés, vágy,  értékrend, gondolatok, szerelem. Ha érzelmi béklyóba kerülsz (lehet az sokféle), ugyanez a helyzet. Vergődhetsz magadban, vergődhettek kettesben, az teljesen mindegy. Vannak barátaim, akik hosszú évek óta kóvályognak rég véget ért nagy szerelmek miatt: van, aki táplálja a reményt, van, aki már nem, de akkor sem tud véglegesen elszakadni. Tisztelem ezt, de köszönöm, én nem kérem. Ha valami rossz véget ér (tán még akkor is, ha el sem kezdődött igazán), jön a szenvedés, érzelmi zűrzavar, az ember pedig még néhányszor nekirohan a falnak. De mikor már mindent megtettél, és megjártad lelked minden bugyrát, előbb-utóbb jól jön egy kis önérzet. "Akkor baszódjon meg!" - imádom, mert amikor a lelkem végre kinyögi*, újra szabad ember vagyok.

Hogy S.-el mennyire rút volt a vége, most fogtam fel igazán. Barátság? Soha ilyen távol nem éreztem magamtól a gondolatot. Ennek nem örülök, mégis megkönnyebbülve hallom a bűvös mondatot.

* (Sean Penn tag- és Kaszás Attila hanglejtésével)