autobiography

1997 tavaszán kezemben egy több ezer forintos könyvutalvánnyal besétáltam egy könyvesboltba. Ha magam kuporgattam volna össze pénzt a vásárlásra, lettek volna elképzeléseim, így viszont elöntött a szellemi szabadság: ez egy bónusz kör, nincsenek szabályok.

A könyvutalványt pár nappal azelőtt a gimi prózamondó versenyén nyertem a József Attila Színházban (második lettem vagy harmadik). Az általam akkoriban rongyosra olvasott Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov szerzőpáros Hogyan született Robinson c. teljesen tökéletes szatírájával (1932) leptem meg a kedves jelenlévőket, amelyben Moldovancev írónak egyfajta "szovjet Robinsont" kell megírnia, amelyben a megrendelő igényeinek megfelelően egy szb-titkárt, két függetlenített funkcionáriust és egy nőnemű aktívát is partra mos a tenger. (Hogy mit szarakodott a Szovjetunió ezután még 60 évet az összeomlásig, igazán nem értem) Az idősebb tanárok szerintem néha rá-rápillantottak a határidőnaplójukra, hogy ugye nem baszták el, tényleg 1997-et írunk, ez most már nem para; persze az is lehet, hogy nem a szöveg, hanem az előadásom miatt feszengtek (látatlanban mondom, nem szeretném visszanézni).

Szóval kaptam egy könyvutalványt, és ott voltam a könyvesboltban. Rövidesen egy Nick Hornby nevű szerző Fociláz (Fever Pitch) című könyvét (1992) méregettem a kezemben. Bár tökéletes korban voltam ahhoz, hogy teljességgel meghülyüljek a csapatomért, akkor is (és előtte is) tisztában voltam vele, hogy régen rossz, ha valaki a futballról ír könyvet (hacsak nem egyszerű krónikásként). A tipikus sportújságírókat valamiféle belső erő kényszeríti arra, hogy lehetetlenül fogalmazzanak, papírra vetett gondolatmeneteik mind ennek szörnyszülöttei. Egy ideig kedélyesen kapálóznak képzavaraik tengerében, majd elmerülnek, úgyhogy kérem hagyjuk.

Szerencsére Hornby író, nem sportújságíró (igaz, a könyv megírása előtt az sem volt: ez a könyv tette azzá). A Fever Pitch önéletrajz, melyben a futball gyakran metafora, a szerző klubhűsége pedig a lelket is kitaposó életről szóló (fájóan őszinte és elképesztően humoros) önvallomás párhuzamos narratívája. Kiperkáltam az utalvánnyal, és egy éven keresztül mindenhova magammal vittem, a siralmas csapat siralmas szezonja közepette, egészen egy márciusi napig. Kurva messze, Szombathelyen játszott a Vidi, minden pontra szükség volt a bentmaradáshoz. Hiába szereztük meg a vezetést a vége előtt 10 perccel, 3-1-re fordított a Haladás, őrjöngött a vidiseket szarként utáló szombathelyi tábor, én meg annyira kiakadtam, hogy a táskámmal együtt a könyvet is ott felejtettem a vendégszektorban a lefújás után. Bosszúsan vigyorogtam. "Épp elég költészetet olvastam ahhoz, hogy felismerjek egy fennkölt pillanatot az életemben" - írta Hornby. Én pedig épp elég Hornby-t olvastam, hogy tudjam, mennyire értékelné ezt a kis történetet.

Azóta még vagy háromszor megvettem a Focilázt: mindig elveszett, kölcsönadtam, de elszakadni nem tudtam tőle. Legutóbb jó néhány éve birtokoltam - fene tudja hol van -, de szombaton a meccs előtt elmentem egy Libribe, leültem, és belelapoztam. Apafej, nem vagy te már hősszerelmes, ezt te is tudod, súgták nekem a sorok, lásd, el sem bírod olvasni a könyv elejét, egyszerűen nem megy, az érzés már túlságosan távoli, de még émelyítően ismerős. A futballt, főleg ha jársz idegenbe is, fel lehet fogni költészetként, faraghatsz belőle eredetmondát, drámát, komédiát, hőskölteményt vagy cinikus novellafüzért, csakhogy szart sem ér az egész, mikor ugyanez már odaát, a stadionon kívül, az életben zajlik, ténylegesen, körülötted. Marad a hűség, a csupasz klubszeretet, a társak, akikkel mindent átéltél. És marad az életed is, ami szintén nem irodalmi műfaj, hacsak nem azok összessége, és rajtad is múlik, hogy életed könyvespolcán milyen arányban sorakoznak a drámák és a komédiák, mennyi a regény, és mennyi a novella.

Hornby óta nem ciki a futballról komolyan írni, beemelte az irodalmi témák közé (lásd Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére). A Focilázt szombaton mégsem vettem meg: leraktam az asztalra és kisétáltam a boltból.